A mai cikk egy olyan jelenségről szól, amely valószínűleg csak a posztmodern társadalmak sajátja, és amelyet a 20-21. századok sok kétes vívmányához hasonlóan szerintem érdemes fenntartásokkal kezelnünk. Ez a jelenség a fogyasztás "megistenülése".

Fogyasztói társadalmunk groteszk arca karácsony közeledtével mutatkozik meg igazán. A belvárosban már november elején megnyílnak a vásárok, az utcák ezzel egy időben giccses díszbe öltöznek, a cégek meghirdetik ünnepi akcióikat, mindent ellepnek a személyi kölcsön-reklámok, a plázákban reggeltől estig szól a karácsonyi lejátszási lista, és szépen lassan megfertőz minket a vásárlási láz: elérkezett az ajándékvadászat ideje!

Ebben a környezetben sajnos az "ünneplés" is új értelmet nyer. Ahelyett, hogy jól használnánk ki a karácsony által nyújtott lehetőségeket (például szeretteinkre fordítanánk az időt), inkább azzal vagyunk elfoglalva, hogy annyi kacatot vásároljunk ajándék gyanánt, amennyire valójában nincs is semmi szükségünk.

Ez a viselkedési őrület a különféle statisztikákban is látványosan kimutatható. A könyvesboltok éves forgalmának közel egyharmada (!) decemberben érkezik be. Nemrég láttam egy grafikont, amely az angol "társasjáték" szóra történő keresések gyakoriságát mutatta: itt is rendkívül kiugró az adventi időszak. Ezenkívül a Magyar Nemzeti Bank jelzései alapján az év vége felé közeledve jelentősen nő a lakosság által felvett áruhitelek állománya.

Egyetlen probléma adódik csupán: az ész nélküli pénzköltés közepette a karácsony lényegéről szinte mindenki megfeledkezik. Bár az ajándékozósdi eredetileg jó ötletnek tűnhetett (és biztosan lehet ezt jól is csinálni), de úgy tűnik, mostanra teljesen rossz irányt vett az egész. A karácsony ünnepe totálisan elmaterializálódott: a vallásos áhítat többé már nem a Kisjézust illeti, hanem a dollárjeleket és a százalékokat.

A reklámok hamis ígérete ugyanakkor nyilvánvalóan nem teljesül. Az újonnan megkaparintott tárgyak néhány hónap múlva már senkinek nem fognak igazi örömöt okozni. Három év múlva pedig lehet, hogy már ki is lesznek dobva, holott az ajándékozó még mindig törlesztheti az árát a bank felé.

Valóban megéri azon erőlködni, hogy minden pénzünket arra költsük, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően minden ismerősünknek vegyünk valamit? Ami ráadásul nem túl klisés, hanem lehetőleg személyes! Aztán ha magunkba nézünk, rájöhetünk, hogy alig ismerjük egymást, és fogalmunk sincs, minek örülne a másik igazán. Velem számtalanszor megtörtént már, és sejtésem szerint ezzel nem vagyok egyedül. Tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól?

Mi lenne, ha az ajándékok felkutatására és beszerzésére pazarolt erőforrásainkat inkább egymásra fordítanánk? Ha a legjobb ajánlatok hajkurászása helyett leülnénk a gyermekünk mellé, és meghallgatnánk őt? Ha felhívnánk azt a rokonunkat, akivel már sok éve nem találkoztunk, és beszélgetnénk vele egy jót? Ha megadnánk a szeretteinknek mindazt a figyelmet, amit már rég nem adtunk meg nekik?

Úgy vélem, ez sokkal több boldogságot okozhatna mindannyiunknak, mint néhány akciósan megvásárolt kávéfőző...